„A Déli Sark meghódítása után, amelyben a norvég Amundsen alig napokkal előzte meg Scott kapitány angol expedícióját, egyetlen nagy feladat maradt megoldatlan a déli sarkvidéken: a délsarki szárazföld átszelése, tengertől tengerig. Amikor 1909-ben a Nimrod hajón hazatértem délsarki utamból, amelyen megkísérlettem a brit lobogó kitűzését a déli póluson, de a körülmények összejátszása a céltól száznyolcvan kilométerre visszatérésre kényszerített: akkor gondoltam először a kontinens átszelésére. Biztosra vettem ugyanis, hogy vagy Amundsen, vagy Scott el fogja érni a Sarkot a mi útvonalunkon, vagy egy vele párhuzamos úton. Mihelyt híre terjedt a norvégok sikerének, megkezdtem előkészületeimet egy utolsó nagy utazásra, hogy a hatodik világrészt brit expedíció szelje át elsőnek. A célt nem értük el.”
Így kezdődik az előszava Sir Ernest Shackleton magyar nyelven először 1925-ben megjelent könyvének, mely leírja az eredeti célját végül valóban el nem érő, mégis az emberi tudásvágy, helytállás és akaraterő páratlan példáját nyújtó expedíció történetét.
Korábbi expedíciók
Mielőtt 1914-ben az Endurance fedélzetén nekivágott volna, hogy átszelje az Antarktiszt, Schakleton már több alkalommal járt a Hatodik Kontinensen. Először 1901 és 1903 között Robert Falcon Scott parancsnoksága alatt, a Discovery fedélzetén, melyről partra szállva a déli szélesség 82°17′ fokát érték el és onnan fordultak vissza; ekkorra a szánhúzó kutyák mind elpusztultak és a felfedezőcsapat több tagja – köztük Schackleton is – rossz egészségi állapotba került. Ennél délebbre korábban még egyetlen expedíció sem jutott el.
Második expedíciójára – melyet már ő vezetett — 1907 végén indult el a Nimrod fedélzetén. A cél itt is a Déli Sark és a Déli Mágneses Pólus elérése volt, de 180 kilométerrel a cél előtt, a déli szélesség 88°23′ fokáról vissza kellett fordulniuk. Érdekesség az expedícióval kapcsolatban, hogy 2010-ben 11 palack érintetlen MacKinlay’s whisky-t találtak egy antartktiszi kalyibában, melyet még Schackletonék hagytak ott.
Miután a norvég Amudsen 1911. december 14-én elérte a Déli Sarkot, Shackleton – aki időközben különféle üzleti vállalkozásokba kezdett – új expedícióra határozta el magát: átszelni az Antarktiszt a Weddel-tengertől a póluson át a Ross tengerig. A tervek szerint a Weddel-tengeren, a Vahsel-öböl környékén szállt volna partra a fő csapat, míg egy másik csoport a Ross-tengertől elindulva szállít készleteket és épít közbenső táborokat a Déli Sarkon már átkelt felfedezőknek.
Az előkészületek
Ahhoz, hogy a Weddel-tengeren át Schakleton biztonságosan megközelítse a kontinens partjait, olyan hajóra volt szüksége, mely ellenáll a sodródó jégnek és a fagynak. Választása az 1912-ben, Norvégiában épült s eredetileg Polaris névre keresztelt háromárbocosra esett. A hajó 144 láb (44 méter) hosszú, legnagyobb szélessége 25 láb (7.6 méter), teljes tömege 320 tonna volt. Építéséhez norvég tölgyfát használtak, a teljes hajószerkezethez és bordázathoz a szokásosnák kétszer vastagabb és kétszer több anyagot használtak. Vitorlái mellett egy 350 lóerős gőzgépe is volt, mely 10.2 csomós sebességre tette képessé. A hajó új neve, mely magyarra fordítva Kitartást jelent, utalt arra az elszántságra, mellyel Shackleton szervezte (és később vezette) az expedíciót.
Az expedíció tagjait Shackleton ötezer jelentkező közül választotta ki: 27 fős legénységet toborzott össze. A csapat vezetésében jobbkeze és helyettese Frank Wild lett, aki részt vett Schakleton mindkét korábbi expedícióján. Az Endurance parancsnokának eredetileg a Nimrod korábbi kapitányát, John King Davis-t szerette volna, ám ő nem bízott a vállalkozás sikerében, így végül Frank Worsley állt a hajó parancsnoki hídjára. A csapatban a tengerészeken kívül két sebész, egy geológus, egy fizikus, meterorológus és hivatásos fotográfus és grafikus is volt.
Hajóút a sarkvidékig
Az Endurance 1914. augusztus 8-án hagyta el az angliai Plymouth kikötőjét, hogy – egyelőre még Schakleton nélkül, aki az expedíció szervezésén, elsősorban az anyagi háttér megteremtésén fáradozott – Buenos Airesbe hajózzon. Az argentin fővárosból a hajó október 26-án indult tovább és november 5-én érkezett meg az expedíció hivatalos kiindulópontjára, a Déli Georgia szigeten lévő Grytviken bálanavadász-kikötőbe. A felkészülés utolsó szakasza egy hónapig tartott és az Endurance 1914. december 5-én futott ki Grytviken kikötőjéből az Antarktisz felé.
A bálnavadászok az indulás előtt jelezték, hogy a szokásosnál hidegebb időjárás miatt már az út elején, Déli Georgiához közel sodródó jégre kell számítani. A hírek igaznak bizonyultak: két nappal az indulás után, a 57°26’ szélességi körön jégtáblákba ütköztek. Az expedíció tervezésekor – figyelembe véve, hogy ez az időszak a déli félteke nyarának közepe — Shackleton erre még nem számított. Az Endurance folyamatos manőverezésre kényszerült, ám a kitérőkkel szénkészlete is folyamatosan fogyott; Shackleton nem engedhette meg, hogy csak a jégtáblákat kerülgesse és eltérjen a déli iránytól. Az elkövetkező napokban az Endurance sokszor került több órára a jég fogságába; a gépet sokszor meg-megállították a szerkezet és főképp a hajócsavar kímélése érdekében – egy csavartörés vagy komoly géphiba végzetes lehetett volna. Karácsony után két napig jégtáblához horgonyzva vesztegeltek, majd december 30-án este tizenegykor átszelték a déli sarkkört (66° 40′) — ezen az éjszakán nem láttak napnyugtát.
A jéggel való folyamatos küzdelemről így írt Shackleton: „A jégzaj félelmetes szövevényében sokszor neki kellett hajtatnunk a jégtábláknak. Faltörő kos módjára csaknem métervastagságú jégtáblákat is sikerült áttörnünk. Rendesen úgy intéztük a támadást, hogy félgőzzel nekimentünk az akadálynak (az utolsó percben megállítottuk a gépet) – s a jégbe V alakú rést vágtunk. Akkor azután hátráltunk egy kissé és teljes gőzzel nekikormányoztuk az Endurance orrát pontosan a V-alakú rés legmélyebb pontjának. Ék módjára belevéstük magunkat a jégbe. A negyedik kísérletre rendesen megadta magát a jégtábla és széjjelvált előttünk.”
1915 januárjának első napjaiban az Endurance és legénysége jégtáblák, olykor 20 méter magas jéghegyek, bálnák, fókák, pingvinek és kardszárnyú delfinek között haladt; gyakran vitorlával – s az ideális déli irány helyett egyre jobban délnyugat felé sodródva. Január 14-én szárazföld közelébe értek, ez volt a Coats-föld, melyet 1905-ben egy skót expedíció fedezett fel, W. S. Bruce parancsnokságával a Scotia fedélzetéről.
A part mellett továbbhajózva — azt a partszakaszt Shackleton az expedíció egyik fő mecénásáról, James Caird-ról nevezte el; ugyanő a névadója az Endurance (később nagy szerepett kapott) legnagyobb mentőcsónakjának is – január 19-re elérték a 76° 34′ déli szélesség és a 31° 30′ nyugati hosszúságot.
Jégbe fagyva
Az Endurance saját erőből innen nem tudott mozdulni – az egymást követő napok helymeghatározásai bebizonyították, hogy a hajó a jég fogságába került. A parancsnok még napokig fűtve tartotta a gépet, hátha valamikor el tudnak indulni, de január 27-én eloltatta a tüzet a kazánokban; ezzel napi fél tonna szenet takarítottak meg a hatvanhét tonnás készletből.
Február 9-én rövid időre ismét megindultak az Endurance gépei, de csak rövid utat sikerült megtenni, feltörve a vékony jeget; nemsokára ismét a jég fogságába került a hajó, hiába próbáltak jégcsákánnyal, fűrésszel, fejszével is utat törni a felfedezők – ekkor még négyszáz méternyi szilárd jég választotta el a hajót a nyílt víztől és a frrisen feltört jég azonnal visszafagyott a nagy hidegben.
1915. február 21-én az Endurance sodródása során elérte a legdélebbi pozíciót, a 76°58’ szélességet. Ekkor már mindenki tudta a fedélzeten, hogy az antartktiszi telet a hajónak és legénységének a jég fogságában kell eltöltenie. Február 24-én Shackleton így írt: „Az Endurance megszűnt hajó lenni, átalakult téli állomássá. Kihordtuk készleteinket a raktárakból, pontosan számot vetettünk vele, mink van, mennyink van, hogy szembeszálljunk a délsarki téllel. A kutyák elhagyták a hajót, óljaikat a jégtáblán állítottuk föl. Pórázaikat egy végigfutó sodronykötélhez erősítettük. Láthatólag örvendtek, hogy megszabadultak a hajótól. Megkezdtük a kutyafogatok gyakorlatoztatását. Főmulatságunk volt a hockey és a football a jégtáblán. Kísérletet tettünk szikratávírónkkal, de eredménytelenül. Nyilván igen nagy volt a távolság a mi kis készülékünk számára.”
Az antartiszi tél komoly megpróbáltatásokat okozott az expedíciós csapatnak: a folytonos sötétség – csak a Hold fénye és a déltájban derengő félhomály jelentett némi természetes világosságot –, a szélviharok és hófúvások is mindennaposak voltak. A legénység a kutyák idomítása és kutyaszánversenyek mellett vadászattal múlatta idejét: a fóka- és pingvinhús az emberek és kutyák élelmezését szolgálta; a fókák zsírja pedig a kályhákat táplálta.
A tél múltával erősödtek a viharok és a jég mozgása. Októberre annyira fölengedett a jég szorítása, hogy a korábban 10 fokban megdőlt hajó felegyenesedett és Schakletonék már a gépek újbóli beindításában és a továbbindulásban reménykedtek. A folytonos viharok és a jégtáblák mozgása azonban ezt lehetetlenné tette: október 19-én a jégzajlásban a hajó hirtelen 30 fokot balfelé billent s bár estére a jég szorítása engedett és a hajó ismét egyenesen állt, a következő napokban ismét hidegebbre fordult az idő.
Az Endurance pusztulása
A jégtáblák minden oldalról egyre erősebben nyomták a hajót, a tölgyfapalánkokon kezdett beáramlani a víz. Hiába a hajóácsok és a legénység megfeszített munkája, október 27-én, a déli szélesség 69°05’ és a nyugati hosszúság 51°30’ fokán Shackleton parancsot adott a hajó elhagyására. Naplójában ezt írta: „A jég ostroma délután négy órakor érte el tetőfokát. A hajó farát megemelte a jég torlódása, a jégtáblát keresztülhajtotta alatta az áramlat, összezúzta a kormánylapátot, kitörte a kormánygerendát és a fartőkét. Azután meglazult a jég és az Endurance megmerült. A fedélzet fölszakadozott, beözönlött a víz. Megint megkezdődött a jég nyomása, öt órakor kiadtam a parancsot, hogy mindenki szálljon ki a jégre. A csavaró, őrlő jégtáblák végrehajtották akaratukat a hajón. Fájdalmas érzés volt. amikor a fedélzet föltöredezett az ember lába alatt, a nagy gerendák meghajlottak és elpattantak olyan dörejjel mint a nehézágyú dördülése. A beömlő vízzel a szivattyúk nem tudtak megbirkózni. Hogy elkerüljük a kazánrobbanást, eloltattam a tüzet és kibocsátottuk a gőzt. A hajó elhagyásának a terve apróra készen volt, így hát zökkenő nélkül ment minden, emberek és kutyák kiszálltak a jégtábla összefüggő darabjára. Mielőtt elhagytam a hajót, a remegő fedélzetről lenéztem a gépház tetőablakán. Láttam, amint a gépek, talapzatuk és állványuk pusztultával lepotyogtak oldalt. El nem tudom mondani, mily mélyen hatott reám a jóvátehetetlen rombolás látványa. A jégtáblák, a mögöttük fölhalmozott milliónyi tonna mozgó jégtől űzetve, egyszerűen megsemmisítették a hajót.”
Huszonnyolc ember és negyvenkilenc kutya táborozott le a hajó közelében, a puszta jég tetején, kimentve minden használható tárgyat az Endurance-ról. A tábornak az Óceán-tanya (Ocean Camp) nevet adták. Innen nézték végig, ahogy 1915. november 21-én az olvadó jégtáblák között az háromárbocos hajó végleg elsüllyedt.
Gyalogosan a jégmezőn át
Shackleton elhatározta, hogy a jég hátán nyugat felé indulnak. Szánon magukkal vitték az Endurance három mentőcsónakját, a James Caird-et, a Dudley Docker-t és a Stancomb Wills-et, a sarki körülményekhez mérten egyre melegebbre forduló időjárás azonban megnehezítette az előrejutást. Az olvadó, hókásás, süppedős felszínű jég, a jégtáblák között megnyíló csatornák veszélyessé és kimerítővé tette a menekülést. Az élelmiszerkészletek is fogytán voltak és az emberek kondíciója is nagyon megromlott. December végén az expedíció vezetése elhatározta, hogy újból letáborozonak: ideiglenes lakóhelyüket a „Türelem táborhelyének” (Patience Camp) nevezték el. A táborhely egy sodródó jégtáblán volt; februárban még abban reménykedtek, hogy a sodródással elérik a Paulet-szigetet – ekkor 150 kilométerre voltak tőle; a szigeten volt egy kunyhó és benne élelmiszerek, melyet az Otto Nordenskiöld megmentésére küldött argentinai segítőhajó, az Uruguay hagyott hátra még 1904-ben. De a szigetet nem sikerült elérni, a tábla és vele a tábor tovább sodródott.
Csónakokkal az Elephant-szigetig
Április elejére a helyzet válságosra fordult; az élénk tengerjárás miatt a jégtábla töredezni, zsugorodni kezdett, így az expedíció április 8-án éjjel kénytelen volt a mentőcsónakokba pakolni annyi felszerlési tárgyat és élelmet, amennyit azok elbírtak és vízre szállni. Hatnapos borzalmas utazás következett, mely során az éjszakánkénti olykor -30 fokig süllyedő hőmérsklet, a viharos tenger és a kevés élelem miatti éhezés és a szomjúság tette próbára az expedíció tagjait. Április 14-én a három mentőcsónak partot ért az Elephant-szigeten.
Mivel a sziget a civilizációtól, a bálnavadász- és egyéb hajóutaktól távol volt, a csapat nem reménykedhetet abban, hogy egyhamar rájuk találnak. Shackletonnak ezért egyetlen lehetősége volt: ha ők maguk keresnek segítséget. Az Elephant szigethez legközelebb eső kikötő a Falkland-szigeteki Port Stanley közel 1000, míg az expedíció kiindulópontja, a távolabbi, de a széjárás szempontjából kedvezőbb irányban lévő Déli Georgia sziget mintegy 1500 kilométer távolságra volt.
Mentőexpedíció Déli Georgia-ra
Shackleton és ötfőnyi legénysége 1916- április 24-én indult el a 22.5 láb (6,85 m) hosszú James Caird csónakkal. Készleteik 4 hétre voltak elegendőek – a parancsnok tudta, hogy ha ennyi idő alatt nem érik el a szárazföldet, semmi esélyük nem marad. Shackleton szavaival: „A következő tizenhat nap története egyetlen óriási harc az elemekkel: a sub-antarktikus oceán méltó volt téli rossz híréhez. Tomboló hullámhegyek hátán hánykolódtunk. Elhatároztam, hogy előbb északnak igyekszem, legalább két nap, hogy aztán enyhébb időjárás mellett csapjak keletnek, egyenesen Dél-Georgia felé. Kétóránként váltottuk fel egymást a kormányrúdnál. Aki szabad volt, a nyirkos hálózsákba bujva igyekezett felejteni gondjait. A csónak nem volt kényelmes. Kivált első éjszakánk volt rémesen kényelmetlen; örültünk, mikor hajnalodott és a reggeli főzéséhez foghattunk. Szűk fekhelyünkön szorongva, át meg átnedvesedve a folytonos permetegtől, egész úton keservesen szenvedtünk a hidegtől. Széllel és viharral küzködtünk szakadatlanul, mikor anélkül is félholtak voltunk. Olykor csak hajszálon mult, hogy mindenestől el nem süllyedtünk. Bátorító volt a tudat, hogy általában mégis a cél felé tart velünk a csónak, de voltak napok és éjszakák, amikor irány és cél nélkül hányódtunk a tajtékzó tengeren. A vihar alig-alig csillapult az egész úton. Oly parányi volt a csónakunk és oly nagy a tenger, hogy vitorlánk sokszor lagymatagon fittyent le két hullámhegy között, hogy egy pillanattal később, fölkapaszkodva a következő hullámtaraj tetején, annál elsodróbb erővel ragadjon meg a vihar ereje.”
Külön nehézséget okozott, hogy a fagypont alatti hőmérsklet miatt a csónakra rakódó jeget folyamatosan faragni, törni kellett; s a csónak súlyának csökkentése érdekében minden fölösleges tárgytól is meg kellett szabadulni. Május 5-én egy vihar majdnem a csónak vesztét okozta hatalmas hullámaival; három nappal később végül az expedíció megpillantott az úticélt, Déli Georgia szigetét, ám a leszálló sötétségben nem kockáztatták meg a kikötést a zátonyok között. A szélirány és a hullámverés azonban kedvezőtlenre fordult és újabb egy napot és éjszakát kellett a hat kimerült embernek a viharos tengeren töltenie, míg végül sikerült partot érniük a Haakon-király öblében, a sziget déli oldalán.
Következő feladatuk az volt, hogy eljussanak a sziget északi partjára valamelyik bálnavadászterepre. Mivel a csónakot és legénységét is megviselte az átkelés, az egyetlen lehetőség az volt, hogy Schakleton és legjobb kondícióban lévő bajtársai gyalogszerrel vágnak neki a kalandos útnak, hogy három nappal később eljussanak a Stromness-öböl partján fekvő bálnavadász-állomásra. Első dolguk volt, hogy a Haakon-király öbléban hagyott három társukért mentőhajót küldjenek, majd pedig megszervezzék a mentőakciót az Elephant-szigeten rekedt társaik után.
A megmenekülés
Május 23-án futott ki a Southern Sky bálnavadászhajó a stromnessi kikötőből, ám a zajló jég határát elérve három sikertelen kísérlet után vissza kellett fordulnia. Az acél hajótest nem volt elég erős, hogy megbirkózzon a jégtáblákkal, így a Fakland-szigetek felé vették az irányt és május 31-én kötöttek ki Port Stanley-ben. Kétségbeesett keresés kezdődött megfelelő hajó után, mely alkalmas volt arra, hogy a téli időjárási viszonyok között is biztonsággal eljusson az Endurance Elephant-szigeten maradt legénységhez. Sem a Falkland-szigeteken, sem a környező országokban nem találtak ilyet. Felmerült a lehetőség, hogy Angliából vagy Norvégiából küldenek mentőhajót, ám Schakleton sokallta az időveszteséget. Végül a chilei kormánytól kölcsönzött Yelcho vontatógőzössel augusztus 30-án sikerült elérni a szigetet. Shackleton így írja le az út utolsó szakaszát: „A Yelcho éppen jókor érkezett. Két nappal előbb nem közelíthette volna meg a szigetet, és néhány órával később talán megint áttörhetetlen jégpáncélra bukkantunk volna. Útban visszafelé megint rossz időt kaptunk. A kis hajót hatalmasan hajigálták a hullámok – de fedélzetén könnyű szíveket vitt. Szeptember 3-án behajóztunk a Magalhaes-szorosba és reggel nyolckor elértük a Rio Secco torkolatát. Két-három órával később kikötöttünk Punta Arenasban, ahol olyan istenhozottal fogadtak, hogy soha nem fogjuk elfelejteni. A chilei nép sem volt kevésbé lelkes, mint honfitársaink. A városka egész lakossága talpon volt. Lelkes, meleg fogadtatás volt s az erőfeszítés aggodalmas hosszú hónapjai után olyan kedvben voltunk, hogy jól is esett átadnunk magunkat az örömnek.”
A következő sorokat írta Halász Gyula a Nyugat c. folyóirat 1922. évi negyedik számában, visszaemlékezve Shackleton 1910-es budapesti látogatására.
„Másnap este az Országos Kaszinó zöldtermében gyűltünk össze Shackleton tiszteletére. Volt alkalmunk ismét megfigyelni széles vállú, megtermett alakját, amint gyors léptekkel jön felénk erõteljes, kissé tengerész-járásával. Férfias termetét a frakk pompásan érvényre juttatja. Simára borotvált «angolos» arca kevéssé hasonlít ahhoz a szinte nőiesen finom, fiatalított képmásához, amely könyvének elsõ lapját ékesíti. Arca a valóságban sokkal kifejezőbb, a gondok és szenvedések máris eltörülhetetlenül reávésték a maguk leheletnyi barázdáikat.
– How do you do! – fordul oda mindenegyikünkhöz, amint sorra megrázza kezünket kemény szorítással. A derült, közvetlen hangulatú baráti vacsorán sok szó esett a sarki szán-expedíciók vég nélküli koplalásairól, amikor az utazók ilyen lakomákról beszélgettek és álmodoztak. Akkor még nem értettem a maró éhségnek ezt a szinte lírai epedését, a fölkorbácsolt vágynak ez az emésztő fájdalma semmivel sem kevésbé komolyságos, mint a szerelem örök sóvárgása…
A körúti mulató színpadán szökdécselő kis angol táncos-leányok aligha sejtették ezen az estén, hogy az egyik emeleti páholyból egy világhírű honfitársuk szeme szegeződik rájuk – a meggyötrött és mosolygó szempár, amelyben alig hónapokkal előbb ott tükrözõdött a világ legdermesztőbb jégsivataga.
Immár örökre lezárultak a végtelenségbe nézõ kék szemek, mielõtt megláthatták volna negyedszer a borzalmasságukban is feledhetetlenül elbûvölõ sarki tájakat Mert feledhetetlen és elbűvölõ a sarkvidék. «A sarki vidék nagyszerűsége» – írja Shackleton – «olyan erõvel ragadja meg a szívét azoknak, akik benne éltek valamikor, hogy ezt alig érthetik meg az emberek, akik soha nem jutottak túl a civilizáció kerítésén».”
Sir Ernest Shackleton kevéssel a fenti írás megjelenése előtt, 1922. január 5-én hunyt el; alig 48 évet élt.