Gerardus Mercator (született Gheert Cremer) 1569-ben megalkotott egy olyan vetületet, amely – Edmond Halley 1695-ös tökéletesítése után – a mai napig használatos a hajózási térképek készítésekor. A 15. század végén megindult földrajzi felfedezések és az azt követő gyarmatosítás óriási fellendülést hozott a hajózás szempontjából, és ez szükségszerűen igényelte a tengeri térképek tökéletesítését.
Mint más írásainkban már említettük, a tengeri térképekkel szemben támasztott egyik legfontosabb igény a szögtartás. Ez azt jelenti, hogy a térképen húzott vonal mindegyik hosszúsági körrel ugyanakkora szöget zár be. Ehhez azt kellett megvalósítani, hogy a térképen a szélességi körök vízszintesen, a hosszúsági körök pedig függőlegesen legyenek ábrázolva.
A németalföldi kartográfus egy valódi (perspektivikus), centrális (a Föld középpontjából kiinduló) hengervetületből (cilindrikus) indult ki. A vetítés következtében a szélességi körök a pólusok felé haladva egyre jobban eltávolodnak egymástól, széthúzódnak. Ezért matematikai átalakításra volt szükség ahhoz, hogy ez az eltávolodás olyan mértékű legyen, amilyen mértékben szét kell húzni a hosszúsági köröket egymással párhuzamosra. A torzulást persze így csak csökkenteni lehetett, megszüntetni nem. Mivel egy Mercator-térképen a délkörök párhuzamosak, ám valójában a pólusokon összefutnak, az ilyen fajta vetület a 80° szélességi körök felett már nem alkalmas térképi ábrázolásra. Azon a szélességen azonban, ahol a hengerpalást felfekszik, a torzulás olyan kismértékű, hogy 0-nak tekinthetjük.
Part menti navigációban, amikor a Föld (víz) felszínét 600 tengeri mérföldön belül síknak tekintjük a Mercator-vetület használata egyszerű, főleg az alábbi tulajdonságai miatt:
- csak vízszintes és függőleges vonalak találhatók benne,
- a földrajzi koordináták és pozíciók könnyen kivehetők a térképről, vagy oda berajzolhatók. Nem szabad azonban elfelejteni azt, hogy a Föld felszínét többféleképpen számították át gömbre, és ezeket egymásnak meg is kell feleltetni – lásd GPS és papírtérkép viszonya,
- szögrakó háromszöggel, vonalzóval az útirányok berajzolhatók, a céltárgyak iránylata megállapítható. Figyelem: nem szabad elfelejteni azt, hogy a térképi valódi irány nem azonos azzal, amit a mágneses tájoló mutat – lásd a variáció, deviáció jelenségét.
Ha kifejezett hátrányai nincsenek is a Mercator-térképnek, egy-két dologgal azért nem árt tisztában lenni a használatával kapcsolatban:
- Itt a két pont között nem a legrövidebb út az egyenes. Az útirányként felrajzolt egyenes egy loxodróma, ami a gömbön két pont között nem a legrövidebb út – hiszen a gömb középpontján átmenő gömbi főkörök (ortodrómák) mentén összekötött pontok között található a legrövidebb út. 600 tengeri mérföldön belül a két távolság oly kis mértékben tér el, hogy a különbséget elhanyagolhatjuk.
- Mivel a torzítás csökkentése ellenére a szélességi körök a pólusok felé még mindig távolodnak egymástól, távolságot csak a térkép két oldalán (tulajdonképpen egy hosszúsági kör mentén) lévő fokbeosztáson mérhetünk úgy, hogy a megfelelő szélesség közelében tesszük (nem elfelejtve, hogy 1 fokperc = 1 tengeri mérföld). Ha útirányunk több szélességen átmegy, akkor szakaszosan kell a távolságot lemérni.
- A Mercator-térkép tehát nem egyenlő léptékű, méretaránya a szélességgel folyamatosan változik. A térképen szereplő méretarány csak a középszélességre érvényes.
A Gerardus Mercator által megalkotott vetületet majd fél évezrede használják hajózási térképek készítéséhez. A vallásháborúk, inkvizíció, járványok, éhínségek korában élt egy tudós, akinek munkásságával kapcsolatban bátran megjegyezhetjük: maradandót alkotott. Nem számíthatott a számoló- és számítógépekre, műholdakra, világhálóra. Csak az eszére, tehetségére, szorgalmára, és kitartására.
Az utókor tisztelete méltó módon nyilvánulhat meg e nagyszerű alkotás iránt, ha elsajátítjuk használatát és helyes alkalmazásával folyamatosan tisztelgünk alkotója előtt.