Egy verseny izgalmát – legyen szó bármilyen sportról – a szoros befutó adja: amikor az utolsó pillanatig nem tudjuk, kit illet a győzelem. A XXI. század vitorlásversenyeinél is ugyanezt reméljük. Persze – gondolnánk – ez ma már alapvető elvárás, amikor egy versenyhajó navigációs pultja inkább hasonlít egy űrhajó belsejéhez, amikor a versenyzők mögött komoly csapat és technika biztosítja a hátteret. Ne legyenek illúzióink, így sem gyerekjáték ezeket a gépeket irányítani. De talán még nagyobb tisztelettel fordulhatunk a régi idők kapitányai és hajósai felé, akik a szextánsos-kronométeres navigáció korában ugyanezt az izgalmat voltak képesek előidézni, egy páratlanul szoros befutóval. Ez történt 1866-ban.
A XIX. századi Anglia egyik meghatározó kereskedelmi tevékenysége volt a Kínából való teaszállítás. Erre még külön hajótípust is alkottak, a teaklippereket. A teaszállító hajók között szép lassan versengés alakult ki. No persze nem pusztán azért, mert a győztes hajó kapitánya nemzeti büszkeség lett, hanem mert kapitány és legénysége nem elhanyagolható anyagi juttatásban is részesültek.
1866-ban kilenc hajó hagyta el a kínai Fu-csou kikötőt május 29. és június 6. között. A három győzelemre esélyes klipper a Taeping, az Ariel és a Serica május 30-án indult, miután a kis kínai hajókról érkező szállítmányt éjt nappallá téve berakodták. Három hónap és 16.000 mérföld után a Taeping és az Ariel a Lizard-foknál pillantották meg egymást először. A Csatornában fej-fej mellet haladtak, és a Temze-torkolatban rájuk várakozó vontatók egyszerre vették fel őket.
A versenyt végül is a merülés döntötte el. A Taeping esetében ez kisebb volt, ami elegendő volt ahhoz, hogy egy negyed órával korábban tudjon dokkolni. A második Ariel után nem kellett sokat várni, és megérkezett az 1864-es győztes, 1865-ös második helyezett Serica is. Mindössze másfél órát kapott a győztestől.
De ne gondoljuk, hogy ezzel vége a történetnek!
A hajós „fair play” és a versenytársak elismerésére szép példát szolgáltatott McKinnon, a győztes kapitány. Megosztotta az Ariel legénységével a tonnánkénti 10 shilling jutalmat, és Keay kapitánnyal a 100 fontot. A sokszor óvásoktól, pereskedésektől hangos versenyek idején ezt a gesztust is nagyra értékelhetjük, a zseniális navigációs tudás és vitorlázás mellett.