Seaspeak – így hívják azt a végletekig leegyszerűsített, a nagyrészt az angolból vett néhány száz szóból és tőmondatokból álló nyelvet, melynek használatával kiküszöbölhetők a nem angol anyanyelvű hajósok közötti kommunikációs bonyodalmak. Ám most nem erről a nemzetközileg elterjedt, és immár szabványosított kommunikációs metódusról írunk, hanem ennek egy hozzánk közelebbi és mulatságosabb változatáról.
Egy verseny izgalmát – legyen szó bármilyen sportról – a szoros befutó adja: amikor az utolsó pillanatig nem tudjuk, kit illet a győzelem. A XXI. század vitorlásversenyeinél is ugyanezt reméljük. Persze – gondolnánk – ez ma már alapvető elvárás, amikor egy versenyhajó navigációs pultja inkább hasonlít egy űrhajó belsejéhez, amikor a versenyzők mögött komoly csapat és technika biztosítja a hátteret. Ne legyenek illúzióink, így sem gyerekjáték ezeket a gépeket irányítani. De talán még nagyobb tisztelettel fordulhatunk a régi idők kapitányai és hajósai felé, akik a szextánsos-kronométeres navigáció korában ugyanezt az izgalmat voltak képesek előidézni, egy páratlanul szoros befutóval. Ez történt 1866-ban.
A túrahajók egyik fontos kényelmi szolgáltatása a hajókonyha – amelynek tűzhelye áldása mellett veszélyeket hordoz mind az egyénre, mind a biztonságos hajózásra. A hajóbalesetek statisztikáiban az élmezőnybe tartoznak a hajókonyha okozta gázrobbanások, hajótüzek és az egyéb kapcsolódó balesetek. Érdemes tehát néhány gondolatot szentelni ennek a kérdésnek, hiszen a szárazföldön oly természetesnek tartott dolgok is sokszor kockázatokat jelentenek egy hajó fedélzetén.
Bizonyára mindannyian ismerjük az ár és apály jelenségét, ha máshonnan nem, hát az iskolai földrajzórákról. A tengerszint változása mindenkor meghatározója volt a hajózásnak, és ma is az egyik elsőrendű tényezője annak. Az árapály jelenségéről hajlamosak vagyunk elfelejtkezni a közeli Adriai-tengeren hajózva, holott az kisebb mértékben ugyan, de jelen van, és természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül; erről szól ez a cikkünk.
Lehetetlen feladat lenne egyetlen tényezőt kiemelni, ami a legnagyobb odafigyelést igényli a hajózás szempontjából. Ilyen nincs, hiszen számtalan dolog sokaságának kell tökéletes állapotban lennie és működnie ahhoz, hogy felelősségteljesen, biztonsággal hajózhassunk. A hajók nélkülözhetetlen tartozékai a kötelek, amelyekről igen kevés szó esik. Írásunkat – a már korábbiakhoz megszokott módon – gondolatébresztésnek szánjuk.
„A Déli Sark meghódítása után, amelyben a norvég Amundsen alig napokkal előzte meg Scott kapitány angol expedícióját, egyetlen nagy feladat maradt megoldatlan a déli sarkvidéken: a délsarki szárazföld átszelése, tengertől tengerig. Amikor 1909-ben a Nimrod hajón hazatértem délsarki utamból, amelyen megkísérlettem a brit lobogó kitűzését a déli póluson, de a körülmények összejátszása a céltól száznyolcvan kilométerre visszatérésre kényszerített: akkor gondoltam először a kontinens átszelésére. Biztosra vettem ugyanis, hogy vagy Amundsen, vagy Scott el fogja érni a Sarkot a mi útvonalunkon, vagy egy vele párhuzamos úton. Mihelyt híre terjedt a norvégok sikerének, megkezdtem előkészületeimet egy utolsó nagy utazásra, hogy a hatodik világrészt brit expedíció szelje át elsőnek. A célt nem értük el.”
Hajónaplót írni elavult, régimódi dolgonak tűnhet. Kinek van erre ideje, energiája és különben is, minek… Sokan talán így gondolkodnak róla, holott hajónaplót írni már csak azért is érdemes, hogy legyen mi alapján felidézni évekkel később egy-egy hajóutunkat. S ez még csak az egyik szempont: a hajónapló segít a navigációban, az időjárási viszonyok változásának követésében, nem beszélve arról, hogy egy esetleges hajózási esemény okainak, körülményeinek utólagos feltárásában (persze ilyenre sohase kerüljön sor). Cikkünkben a naplózás fontosságáról és további szenpontjairól írunk.
Mivel a vitorlás hajók üzemanyaga a szél, fontos, hogy ismerjük típusait, és az egyes típusok sajátosságait. Az egyik legalapvetőbb fajtája a szélnek az ún. parti szél, illetve annak párja a vízi szél; mindkettő a két eltérő tulajdonságú közeg, a víz és a szárazföld között beálló hőmérséklet-különbség következtében kialakuló légáramlás. Cikkünk erről a jelenségről szól.
Az áramlat születési helye a Mexikói-öböl, angolul Gulf of Mexico, innen az elnevezés is. A Florida és Kuba közötti kb. 70 km széles szoroson hagyja el az öblöt, és ömlik az Atlanti-óceánba. Nagyjából Philadelphia magasságáig, vagyis az északi szélesség 40°-ig halad USA partvidékével párhuzamosan, majd onnan elszakadva Észak-Európa felé veszi az irányt. A nyugati hosszúság 30°-tól kezdve már Észak-atlanti-áramlásnak nevezzük.
A vallásháborúk, inkvizíció, járványok, éhínségek korában élt egy tudós, akinek munkásságával kapcsolatban bátran megjegyezhetjük: maradandót alkotott. A Gerardus Mercator által megalkotott vetületet majd fél évezrede használják hajózási térképek készítéséhez. Cikkünkben a Mercator-vetület elméleti hátteréről és gyakorlati alkalmazásáról írunk.